Áll már a váram!

Erőteljesen halványuló ifjúságunk elvetemült hajkurászása közben azért nem árt néha megpihenni. A kérdés már csak az: hol? Ez a talány minket is erőteljesen foglalkoztatott, de mivel a férfi öntörvényű faj, ezért a kompromisszumot nem sikerült megtalálni. Végül kétfelé szakadt kis csapatunk: ketten sátoroztak, ketten pedig szállást béreltek. Utóbbi puhányok táborába tartozott szerény személyem is. Mint később kiderült, mindkét változatnak megvan a maga előnye és hátránya. Amikor például a kempingezős cimborák arra panaszkodtak, hogy már hajnalban olyan a sátruk, mint a szauna, vagy hogy a zuhanyzóban csak hideg víz van, mi elégedett vigyorral gondoltunk szobánk sötétítő függönyére és a csempézett fürdőszobánkra. Akkor már kevésbé voltunk víg legények, amikor súlyos forintokat taxiztunk el, ráadásul a zuhogó esőben vártunk a jönni csak nem akaró járműre. Meg hát a haveroknak jelentős helyzeti előnye volt a közelség miatt: mégis csak könnyebb egy csajt a sátradba csábítani, mint a város másik végére utaztatni. Már persze annak, aki nővadászatra adja a fejét.

Szépségek a színpadok között

Amíg tartotta magát a jó idő, bizony volt miben gyönyörködni. Gondolom kitaláltátok, kedves olvasó Hölgyek, hogy nem feltétlenül a táj szépségeit vettük szemügyre… Persze, impozáns környezetben a bikinfelsős, szupermini shortos lányok még inkább tündököltek. Egyik barátunk épp a szakítását próbálta meg elfelejteni (figyelem, a férfiaknak is van lelke!), és hát a kutyaharapást szőrivel megoldás nem csak a másnaposság ellen hatásos. Amikor aztán az ígéretesnek induló próbálkozása azzal zárult, hogy a csaj előkapta a mobilját egy „épp most írt a barátom!” sikkantással, akkor a megzuhant srác az egyik rutinosabb cimboránkhoz fordult segítségért. „Nézd, nincs ebben semmi trükk. Csak lazán!” – kapta meg a tanácsot a társaság szívtiprójától. „Szépen mosolyogsz, integetsz a neked tetsző csajnak, ő visszainteget, aztán odamész beszélgetni. Ennyi az egész.” És ez az egész a szemünk előtt meg is valósult, mintegy szemléltető példaként. Az éjszaka közepén azonban már ő sem feltétlenül volt ilyen menő. „Az összes csajra ráírtam, akinek a fesztiválon begyűjtöttem a számát, de egy se válaszolt. Azt hiszem, megyek aludni”. Avagy a vereséget is lehet emelt fővel viselni. Szunyókálni viszont igen problémás ezzel a fejtartással.

Új idők új szelei fújnak…

Amíg a többiek az éjjeli betevő nő után hajtottak, én egyedül próbáltam bebizonyítani magamnak, hogy bírom még a bulizással járó strapát. Ehhez képest már hajnali egy körül bőszen ásítoztam, és a telefonom óráját nézegettem. És álommanó támadása csak az egyik zavaró tényező volt. Kicsit nyűgös voltam már a különböző sátrak és színpadok kavargó zaja miatt, éreztem, ahogy a bakancsok felverte por vastagon megtelepszik az arcomon; végül pedig morogtam egy sort amiatt, hogy a kaja és pia árak az egekbe szöktek. Hát mi van velem? Hová tűnt belőlem a lázadó szellem, aki néhány éve még a felkelő nap fényében is lelkesen nyomta a dance-t? Aztán ahogy elnéztem a sikertelen hódító körútról visszaszivárgó társaimat, rájöttem: nem vagyok egyedül az érzéseimmel. „Nekem már úgyis mindegy” – rogyott le mellém az egyikük. „Bakker, nem való nekem már ez!” – fakadt ki a másik éjszaka császára. És ahogy ott ültünk, hirtelen történt valami.

A nagy finálé

„Srácok, ez a legjobb az egészben!” – kiáltott fel csillogó szemmel az utolsó estén hoppon maradó Don Juan. Igaza volt. Hiszen senki sem tudta megmondani, hogy mikor voltunk utoljára így együtt. Márpedig ez kell a Pasiléleknek. Ez az, amit annyira kevés nő képes megérteni – már elnézést. Lehet, hogy nem hajt már minket az a hév, mint néhány esztendővel ezelőtt, de még mindig itt vagyunk, még mindig tartjuk a kapcsolatot, és ha többen le is morzsolódtak mellőlünk, és lassan már korelnöknek számítunk a fesztiválon, mi akkor is felkerekedünk, hogy legalább néhány napot együtt töltsünk. Meló, fizetendő hitelek és az „asszony” szúrós tekintete nélkül. Mielőtt a meghatottságtól mindenki elmorzsolt volna egy könnycseppet (ez még most is annyira szép, mikor írom ezeket a sorokat, hüpp-hüpp), meghallottuk, hogy az egyik színpadtól jóféle zene hangjai áramlanak felénk. Több se kellett, már kaptuk is magunkat, és új lendülettel annyira belemerültünk a táncba és a partyzásba, hogy észre se vettük: közben feljött a nap. Kifele jövet szélesen mosolyogtunk. Mégis megmutattuk: bírjuk még a kiképzést. Ezek után nem is kérdéses, hogy jövőre is itt leszünk! Már persze, ha kapok rá engedélyt a nőmtől…